MÓRICZ ZSIGMOND

Az a hatvanhárom esztendő, amelyben Móricz Zsigmond élt, az újabb magyar történelemnek egyik „legviharzóbb” szakasza volt. Messziről, a parókiák tájáról indult, gyalogösvényeken, s a forradalomnak vállalásához, a máig vezetett az útja. A gyermek Móricz még Jókai-világában élt, ifjúsága harcait már Ady társaként vívta, hajlottabb éveiben a népi demokráciáért küzdő írókat vallotta fiainak. Fiatalkorában sok mindennel megpróbálkozott, volt református, teológus, kultuszminiszteri tisztviselő, írt gyermekmeséket, etnográfiai tanulmányokat, stb., míg végre 1908-ban magára ébredt. Osváth Ernő fedezte fel, és adta ki első novelláit, a későbbi Hét krajcár kötetet. Ettől kezdve teljesen az irodalomnak élt.

A kort, melyben élt, ő fogalmazta meg prózában a legteljesebben. Elbeszélő művészete áttörte azokat az egyre áttörhetetlenebb határokat, melyek az elitet az átlagostól elválasztják. Neki sikerült, hogy ugyanaz az alkotás magas irodalom és széles körű publikum siker legyen.

Elérte, hogy egy személyben legjobb és legolvasottabb prózaírónk legyen.

Munkásságán szinte ritmikusan egymást váltogató kettősség húzódik végig, ami lényét néha olyan megmagyarázhatatlanná teszi, mint egy természeti tüneményt. A kettősség talán már származásával kezdődik: az okos, kiírhatatlan erejű paraszt-apa és a finom, nemesi paplány-anya fia két különböző örökséget hordoz magában, a magyarságnak mind a két történelmi rétegét, az urat és a parasztot, és kettejük harca, melynek ő a legnagyobb ábrázolója.  A kettősség leginkább témaválasztásban látszik: Móricz egészen másképp ír a parasztokról, mint az urakról. Egész világképe megváltozik aszerint,hogy hőse nádfödeles házban vagy urasági lakban alszik éjszaka. Móricz Zsigmond nyelve európai, mint azé az emberé, aki hozzá van szokva, hogy váratlan vallomásokat halljon és tegyen.

Mindig simul a tárgyhoz, és nyelvi remekeit a párbeszédben alkotja, megelevenítő erejének legfőbb művészi ügyességével. A tömörség nem tartozik erényei közé. A szó a nagy mesemondók korlátlan bőségével ömlik belőle, sokszor túlságos bőséggel is. Az a fajta tehetség, ami az övé, nagyon nagy kísértés a könnyen és sokat írásra. De vannak művei, amelyek pusztán, mint nyelvi alkotások is remekművek, amelyek a magyar nyelvnek előtte ismeretlen, nagyszerű lehetőségeit tárják fel, ilyen elsősorban trilógiája. Egyik legutolsó műve, A boldog ember új és nagyszerű oldalról mutatja be művészetét. A paraszti beszéd és gondolkodás mesteri feljegyzőjének látjuk itt és ez a paraszt-alak, annak ellenére, hogy szerencsétlen időnkben él, nem tragikus, hanem boldog ember, legalábbis, amíg fiatal.

„Így csak a természet alkot” – mondta róla Kosztolányi.

Csakugyan Móricz kiterjedésben is hatalmas munkássága sokszerű és egyetlen, mint a természet, magas fák kicsiny cserjékkel váltakoznak, és az egészet átlengi a vegetáció nedvdús, termő, vad és mégis szelíd, kiszámíthatatlan és megnyugtató belső élete.

“Mert nem a sírás s nem a könnytörlés, hanem a termő élet az emberé.” – vallja az író.